| 8. |
És történt ebben az időben, hogy Elizeus Súnembe ment. Ott volt egy gazdag asszony, aki tartóztatá őt, hogy [nála] egyék kenyeret. És lőn, hogy valamikor csak arra járt, betért oda, hogy kenyeret egyék.
|
| 9. |
És monda [az asszony] a férjének: Íme, úgy veszem észre, hogy az az Isten embere, aki szüntelen erre jár által, szent ember;
|
| 10. |
Csináljunk, kérlek, egy kicsiny felházat, és tegyünk abba neki egy ágyat, asztalt, széket és gyertyatartót, hogy mikor hozzánk jön, hadd térjen oda.
|
| 11. |
És történt egy napon, hogy odament [Elizeus], és megszállott a felházban, és megpihent ott.
|
| 12. |
És monda Géházinak, az ő szolgájának: Hívd ide azt a súnemitát! Előhívá azért azt, és eleibe álla.
|
| 13. |
Megmondotta volt pedig neki: Mondd meg neki: Íme, nagy szorgalmatossággal szolgálsz nekünk, [mit kívánsz], hogy cselekedjem veled? Nincs-e valami mondanivalód a király előtt, vagy a sereg fővezére előtt? És monda az: Én az én nemzetségem között [békességgel] lakom.
|
| 14. |
Monda [Elizeus]: Mit lehetne tehát érte tennünk? Felele Géházi: Nincs fia, és a férje vén ember.
|
| 15. |
És monda: Hívd ide! És amikor odahívta, megállott az ajtóban.
|
| 16. |
És monda [Elizeus]: Esztendő ilyenkorra fiút fogsz ölelni. És monda az: Ne, édes uram, Isten embere, ne mondj képtelen dolgot a te szolgálóleányodnak!
|
| 17. |
És teherbe esék az asszony, és fiat szült abban az időben, amelyet megmondott volt Elizeus.
|
| 18. |
De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon kiment az ő atyjához, az aratókhoz,
|
| 19. |
És monda az ő atyjának: Jaj, fejem, jaj, fejem! És monda [az ő atyja] a szolgának: Vidd el őt az anyjához!
|
| 20. |
Ki mikor felvette őt, vivé az ő anyjához, és az az ölében tartá délig, és akkor meghalt.
|
| 21. |
És felméne az [asszony], és az Isten emberének ágyára tevé őt, és az [ajtót] bezárván kijöve [onnét].
|
| 22. |
És előhívatá az ő férjét, és monda: Kérlek, küldj ide nekem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten emberéhez, és mindjárt megjövök.
|
| 23. |
És az monda: Miért mégy őhozzá, ma nincs sem újhold, sem szombat? Felele az: Csak hagyd rám!
|
| 24. |
És megnyergelé a szamarat, és monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késlelj engem a menésben, hanem ha mondom neked!
|
| 25. |
És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére. És mikor meglátá őt az Isten embere távolról, monda Géházinak, az ő szolgájának: Íme, a súnemita ez!
|
| 26. |
Fuss, kérlek, eleibe, és kérdezd meg tőle, ha békességben van-e mind ő, mind az ő férje, mind az ő gyermeke? Monda az: Békességben!
|
| 27. |
Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi odament, hogy elűzze őt, az Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét neki, mert megkeseredett az ő szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nekem.
|
| 28. |
És monda az: Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondám-e neked: Ne csalj meg engemet?
|
| 29. |
És monda [Elizeus] Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és annak is, aki köszön neked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arcára!
|
| 30. |
De a gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged! Felkele azért, és követé őt.
|
| 31. |
Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a gyermek arcára fekteté, de nem szólott és nem is eszmélt rá [a gyermek]. Azért visszatért eleibe, és megmondá neki, mondván: Nem támadt fel a gyermek.
|
| 32. |
És bement Elizeus a házba, és íme, a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán.
|
| 33. |
És bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak.
|
| 34. |
És az [ágyra] felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tevé, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedék a gyermek teste.
|
| 35. |
Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és reá borult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a gyermek.
|
| 36. |
Ő pedig szólítá Géházit, és monda: Hívd ide a súnemitát! És odahívá azt. És mikor odament, monda: Vedd a te fiadat!
|
| 37. |
Ki mikor bement, lábához esék, és leborula a földre, és az ő fiát fogván, kiméne.
|