| 1. |
Lőn ennek utána, hogy Absolonnak, Dávid fiának igen szép húga vala, kinek neve Támár vala; és Amnon, a Dávid fia megszereté őt.
|
| 2. |
Igen nagy gyötrelemben vala pedig Amnon, úgy, hogy beteggé lett az ő húgáért, Támárért; mert szűz vala, és Amnon előtt lehetetlennek tűnt fel, hogy rajta valamit elkövessen.
|
| 3. |
[Vala] azonban Amnonnak egy barátja, kinek Jonadáb vala neve, Simeának, Dávid testvérének fia; Jonadáb pedig igen eszes ember vala.
|
| 4. |
Ki monda neki: Mi az oka, hogy te naponként soványodol, királynak fia? Nem mondhatnád-e meg nekem? És monda neki Amnon: Támárt, Absolon öcsémnek húgát igen szeretem.
|
| 5. |
És monda neki Jonadáb: Feküdj le ágyadba, és tedd betegnek magadat! És ha eljön atyád, hogy meglátogasson, mondd azt neki: Jöjjön ide, kérlek, Támár, az én húgom, hadd adjon ennem; és itt szemem előtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az ő kezéből egyem!
|
| 6. |
Lefeküvék azért Amnon, és tetteté, mintha beteg volna. Mikor azután eljött a király, hogy őt meglátogassa, monda Amnon a királynak: Kérlek, hadd jöjjön ide hozzám Támár húgom, hadd csináljon előttem egy pár bélest, és hadd egyem az ő kezéből!
|
| 7. |
Elkülde azért Dávid a Támár házához, ezt üzenvén: Eredj el mindjárt az Amnon bátyád házához, és készíts valami ennivalót neki!
|
| 8. |
Beméne azért Támár az Amnon bátyja házába, ő pedig fekszik vala. És lisztet vévén, meggyúrá, és bélest csinála őelőtte, és megfőzé a bélest.
|
| 9. |
Előhozá annak utána a serpenyőt, és kitölté eleibe, de ő nem akara enni. És monda Amnon: Küldjetek ki mellőlem mindenkit! És kimenének mindnyájan előle.
|
| 10. |
Akkor monda Amnon Támárnak: Hozd be a kamarába az étket, hadd egyem kezedből! Vevé azért Támár a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnon bátyjának az ágyasházba.
|
| 11. |
És eleibe vivé, hogy egyék, és megragadá őt, és monda neki: Jöjj, feküdj mellém, húgom!
|
| 12. |
Ő pedig monda neki: Ne, bátyám, engem meg ne ronts, mert nem szoktak így cselekedni Izraelben, ne kövess el ilyen gyalázatot!
|
| 13. |
És én ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izraelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak, mert nem fog megtagadni engem tőled!
|
| 14. |
Ő azonban nem akart szavára hallgatni, hanem erősebb levén nála, erőt vett rajta, és vele feküvék.
|
| 15. |
És meggyűlölé őt Amnon felette igen, mert nagyobb lőn gyűlölete, mellyel gyűlölte őt, a szeretetnél, mellyel őt megszerette vala. És monda neki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra!
|
| 16. |
Ki felele neki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, amelyet rajtam véghezvittél, hogy elűzz engem! Ő azonban nem akart reá hallgatni,
|
| 17. |
Hanem beszólítá szolgáját, aki neki szolgál vala, és monda: Űzd ki őt gyorsan előlem, és zárd be az ajtót utána!
|
| 18. |
Vala pedig őrajta igen szép tarka szoknya, amilyenben a király leányai szoktak járni, míg szüzek valának. Kiűzé azért őt a szolga, és bezárá az ajtót utána.
|
| 19. |
Hamut hinte azért Támár az ő fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatá, kezét pedig fejére tevén, jajgatva jár vala.
|
| 20. |
És monda neki a bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled? Azért hallgass most, húgom, [mert] atyádfia, ne bánkódjál azon felettébb! Lakozék azért Támár nagy árvaságban az ő bátyjának, Absolonnak házában.
|
| 21. |
Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharaguvék.
|
| 22. |
Nem szóla pedig semmit felőle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt; mert igen gyűlöli vala Absolon Amnont, mivelhogy megszeplősítette az ő húgát, Támárt.
|
| 23. |
És lőn két esztendő múlva, mikor Absolonnak [juhait] nyírták Baál-Hásorban, mely Efraimban van, meghívá Absolon mind a király fiait.
|
| 24. |
Beméne Absolon a királyhoz is, és monda: Íme, most nyírják a te szolgádnak [juhait, azért] jöjjön el, kérem, a király és az ő szolgái a te szolgáddal!
|
| 25. |
Monda a király Absolonnak: Ne, fiam, ne menjünk el mindnyájan, hogy meg ne terheljünk téged! És ismét erőlteti vala őt, de nem akara elmenni, hanem megáldá őt.
|
| 26. |
Monda mégis Absolon: Ha nem, úgy jöjjön el velünk Amnon, az én testvérem! Felele neki a király: Miért menne el veled?
|
| 27. |
Mikor pedig erőltette őt Absolon, elbocsátá ővele Amnont is és mind a király fiait.
|
| 28. |
Parancsola pedig Absolon az ő szolgáinak, ezt mondván: Kérlek, vigyázzatok, és mikor Amnon a bortól jókedvű lesz, és mondom nektek: akkor üssétek le Amnont, és öljétek meg őt, semmit ne féljetek, hiszen én parancsoltam nektek, legyetek bátrak, ne féljetek!
|
| 29. |
Úgy cselekedének azért az Absolon szolgái Amnonnal, amint Absolon parancsolta vala. A király fiai pedig mindnyájan felkelének, és ki-ki öszvérére üle, és elszaladának.
|
| 30. |
Mikor pedig még az úton voltak, a hír eljutott Dávidhoz, mondván: Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülük.
|
| 31. |
Akkor felkele a király, megszaggatá ruháit, és a földre feküvék, és az ő szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában állanak vala előtte.
|
| 32. |
Szóla pedig Jonadáb, Simeának, a Dávid testvérének fia, és monda: Ne mondja azt az én uram, hogy a királynak minden fiait megölték, mert csak Amnon halt meg egyedül! Mert attól a naptól fogva, hogy az ő húgát megszeplősítette, Absolonnak mindig szájában volt [ez a dolog].
|
| 33. |
Ne vegye azért szívére az én uram, a király, azt gondolván, hogy a királynak minden fiai meghaltak, mert csak Amnon halt meg egyedül!
|