Joáb a tékoai asszony által kegyelmet szerez Absolonnak

1. Észrevévén Joáb, Sérujának fia, hogy a királynak szíve vágyakozik Absolon után,
2. Elkülde Joáb Tékoa [városába], és hozata onnét egy asszonyt, ki igen eszes vala, és monda neki: Kérlek, tettessed, mintha nagy keserűséged volna, és öltözzél fel gyászruhába, és olajjal se kend meg magadat; és légy olyan, mint afféle asszony, ki sokáig siratta halottját!
3. És menj be a királyhoz, s így és így szólj hozzá! És Joáb szájába adta, hogy mit kelljen szólani.
4. Szóla azért a tékoabeli asszony a királynak, minekutána arccal a földre leborult, és térdet-fejet hajtott, és monda: Segíts meg, oh, király!
5. És monda neki a király: Mi bajod van? Felele az: Oh, én özvegyasszony vagyok, mert az én férjem meghalt.
6. És a te szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezőn, és mivel nem vala senki, aki őket megvédte volna, az egyik megsérté a másikat és megölé.
7. És íme, az egész háznép ellene támadott a te szolgálóleányodnak, és ezt mondják: Add kezünkbe az ő testvérének gyilkosát, hadd öljük meg őt az ő testvérének lelkéért, akit megölt, és veszessük el az örököst is! Így akarják eloltani a kicsiny szikrácskát, amely [nekem] megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén.
8. Monda azért a király az asszonynak: Menj el házadhoz, és parancsolok a te dolgod felől!
9. Felele pedig a Tékoából való asszony a királynak: Uram, király, énrajtam legyen a bűn súlya és az én atyámnak házán, de a király és az ő trónja ártatlan leszen!
10. Monda erre a király: Aki teellened szól, hozd ide előmbe, és többé nem fog illetni téged!
11. Akkor ő monda: Emlékezzék meg, kérlek, a király az Úrról, a te Istenedről: hogy a vérbosszuló ne szaporítsa a pusztulást, és hogy az én fiamat ne veszessék el! Felele a király: Él az Úr, hogy a te fiadnak egy hajszála sem esik le a földre.
12. És monda az asszony: Kérlek, hadd szóljon a te szolgálód csak egy szót az én uramnak, a királynak! És ő monda: Szólj!
13. Akkor monda az asszony: Miért gondoltál ehhez hasonló dolgot az Isten népe ellen (mert mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bűnös), hogy a király azt, akit eltaszított magától, nem hívatja vissza?
14. Mert bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.
15. Most annak okáért azért jöttem ide, hogy én szólnék a királynak, az én uramnak, noha sokan rettentettek engem ettől; mindazáltal azt mondotta a te szolgálód: Mégis beszélek a királlyal, hátha megteszi a király, amit az ő szolgálóleánya mond.
16. Igen, meghallgatja a király, és megszabadítja az ő szolgálóleányát annak kezéből, aki engem el akar veszteni és velem együtt az én fiamat az Istennek örökségéből.
17. Annak felette ezt gondolta a te szolgálóleányod: Az én uramnak, a királynak beszéde szerezzen nyugodalmat, mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt! És az Úr, a te Istened legyen teveled!
18. És felelvén a király, monda az asszonynak: Kérlek, ne tagadd meg, amit tőled kérek! És monda az asszony: Mondja el az én uram, a király, kérlek!
19. És monda a király: Vajon mindezekben nem a Joáb keze [van-e] veled? Felele az asszony, és monda: Él a te lelked, oh uram, király, hogy sem jobbra, sem balra nem lehet térni attól, amit az én uram, a király szól; mert a te szolgád, Joáb hagyta [ezt] nekem, és mindezeket a szókat ő adta a te szolgálóleányodnak szájába.
20. Hogy a dolognak más fordulatot adjon, azért tette ezt Joáb, a te szolgád. De az én uram bölcs, az Isten angyalának bölcsessége szerint, hogy mindent észrevegyen, ami a földön van.
21. Akkor monda a király Joábnak: Íme, megteszem ezt a dolgot. Eredj el, és hozd haza [az én] fiamat, Absolont!
22. És a földre arccal leborula Joáb, és térdet-fejet hajtván, megköszöné a királynak, és monda Joáb: Ma ismerte meg, uram, király, a te szolgád, hogy van valami becsületem előtted, mert az ő szolgájának beszédét megcselekedte a király.
23. Felkele azért Joáb, és elméne Gessurba, és hazahozá Absolont Jeruzsálembe.
24. És monda a király: Menjen a maga házába, és az én színemet ne lássa! Tére azért Absolon az ő házába, és a királynak orcáját nem láthatá.
25. Nem vala pedig az egész Izraelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetőtől fogva talpig őbenne semmi hiba nem vala.
26. És mikor a fejét megnyíratja (mert minden esztendőben megnyíratja vala, mivel igen nehéz volna, azért nyíratja le), az ő fejének haja nyom vala kétszáz siklust a királyi mérték szerint.
27. Lőn pedig Absolonnak három fia és egy leánya, kinek neve Támár vala; ez igen szép termetű asszony vala.
28. Két esztendőt töltött immár Absolon Jeruzsálemben, de a királynak színét még nem látta.
29. Elkülde azért Absolon Joábhoz, hogy őt a királyhoz küldje, ki nem akara hozzá menni; és elkülde másodszor is, de ő mégsem akart elmenni.
30. Monda azért az ő szolgáinak: Nézzétek, a Joáb gazdasága az enyém mellett van, és ott van az ő árpája: menjetek el, és gyújtsátok fel tűzzel! És meggyújták az Absolon szolgái a gazdaságot tűzzel.
31. Felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az ő házába, és monda neki: Mi az oka, hogy a te szolgáid az én gazdaságomat felgyújtották tűzzel?
32. Felele Absolon Joábnak: Azért, mert hozzád küldöttem ily szóval, hogy ide jöjj, hogy a királyhoz küldjelek, hogy ezt mondjad [neki]: Mi szükség volt hazajőnöm Gessurból? Jobb volna most is nekem ott [lennem]. Most azért szeretném a király arcát látni; ha van bennem álnokság, ölessen meg engem.
33. Elméne azért Joáb a királyhoz, és megmondá neki. És akkor hívatá a [király] Absolont, és elméne a királyhoz, és fejet hajtván a király előtt, arccal a földre borula. És megcsókolá a király Absolont.