1. | Megszámlálá pedig Dávid a népet, amely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjük. |
2. | És hagyá Dávid a népnek harmadrészét Joáb keze alatt, és harmadrészét Séruja fiának, Abisainak, Joáb atyjafiának keze alatt, harmadrészét pedig [bízá] a gitteus Ittai kezére. És monda a népnek a király: Bizony én magam is elmegyek veletek. |
3. | De a nép monda: Ne jöjj, mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te [teszel annyit], mint mi tízezren: jobb azért, hogy te a városból légy nekünk segítségül! |
4. | Monda azért nekik a király: Ami nektek jónak tetszik, én azt művelem. Megálla azért a király a kapuban, és az egész sereg megy vala ki százanként és ezrenként. |
5. | Parancsola pedig a király Joábnak, Abisainak és Ittainak, mondván: Az én fiammal, Absolonnal, énértem kíméletesen bánjatok! Hallá pedig ezt mind az egész had, mikor a király mindenik vezérnek parancsola Absolon felől. |
6. | Kiméne azért a nép a mezőre, az Izrael ellenébe, és megütközének az Efraim erdejénél. |
7. | És megvereték ott az Izrael népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt ott azon a napon, [mintegy] húszezer emberé. |
8. | És kiterjedt a harc az egész vidékre, és a nép közül sokkal többet emészte meg az erdő, mint a fegyver azon a napon. |
9. | És találkozék Absolon Dávid szolgáival; Absolon pedig egy öszvéren ül vala. És beméne az öszvér a nagy cserfák sűrű ágai alá, [hol] fennakadt fejénél fogva egy cserfán, függvén az ég és föld között, az öszvér pedig elszaladt alóla. |
10. | Kit mikor egy ember meglátott, hírül adá Joábnak, és monda: Íme, láttam Absolont egy cserfán függeni. |
11. | Monda pedig Joáb az embernek, aki megmondotta vala neki: Íme láttad, és miért nem ütötted le ott őt a földre? Az én dolgom lett volna azután, hogy megajándékozzalak tíz ezüst[siklus]sal és egy övvel. |
12. | Monda az ember Joábnak: Ha mindjárt ezer ezüstpénzt adnál is kezembe, nem ölném meg a király fiát; mert a mi fülünk hallására parancsolá a király neked, Abisainak és Ittainak, ezt mondván: Kíméljétek, bárki [legyen], az ifjút, Absolont! |
13. | Vagy ha orozva törtem volna életére – mivel a király előtt semmi sem marad titokban –, magad is ellenem támadtál volna. |
14. | Monda azért Joáb: Nem akarok előtted késedelmezni; és vőn három nyilat kezébe, és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán. |
15. | Körülfogák akkor a Joáb fegyverhordozó szolgái tízen, és általverék Absolont, és megölék őt. |
16. | Megfúvatá azután a trombitát Joáb, és megtére a nép Izraelnek űzéséből, mert kímélni akará Joáb a népet. |
17. | Absolont pedig felvevék, és veték őt az erdőn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá. És az egész Izrael elmeneküle, ki-ki az ő sátorába. |
18. | Absolon pedig vett, és még életében emelt magának emlékoszlopot, amely a király völgyében van. Mert ezt mondja vala: Nincsen nekem oly fiam, akin az én nevemnek emlékezete maradhatna. Azért az oszlopot a maga nevére nevezé; és az Absolon oszlopának hívattatik mind e mai napig. |
19. | Monda pedig Akhimás, Sádók fia: Majd elfutok, és megmondom a királynak, hogy megszabadította őt az Úr az ő ellenségeinek kezéből. |
20. | És monda neki Joáb: Ne légy ma hírmondó, hanem holnap mondd meg a hírt, ma pedig ne mondd meg, mivelhogy a király fia meghalt! |
21. | Monda azonközben Joáb Kúsinak: Eredj el, mondd meg a királynak, amit láttál! És meghajtá magát Kúsi Joáb előtt, és elszaladt. |
22. | És szóla ismét Akhimás, Sádók fia, és monda Joábnak: Bármint legyen, hadd fussak el én is Kúsi után! Monda Joáb: Miért futnál, fiam, nem neked való [ez] a hírmondás! |
23. | Bármint legyen, hadd fussak el mégis! Ő pedig monda neki: Ám fuss el! Elfuta azért Akhimás a síkon való úton, és megelőzé Kúsit. |
24. | Dávid pedig ül vala a két kapu között, és az őrálló felméne a kapu tetejére, a kőfalra, és felemelvén szemeit látá, hogy egy ember igen fut egyedül. |
25. | Kiálta azért az őrálló, és megmondá a királynak, és monda a király: Ha egyedül jő, hír van az ő szájában. Amaz pedig mind közelebb jöve. |
26. | Látá pedig az őrálló, hogy másik ember is fut, és lekiálta az őrálló a kapunállónak, mondván: Íme, [más] ember [is] fut egyedül. Akkor monda a király: Az is hírmondó. |
27. | Monda ismét az őrálló: Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jő. |
28. | Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arccal a földre a király előtt, és monda: Áldott az Úr, a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen. |
29. | Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam? Felele Akhimás: Látám a nagy sereglést, mikor elküldé Joáb a király szolgáját és a te szolgádat; de nem tudom, mi történt. |
30. | És monda a király: Eredj tova, és állj meg ott! Félreméne azért, és megálla ott. |
31. | Eközben Kúsi is megérkezett, és monda Kúsi: Ezt üzenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak volt. |
32. | Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam? Felele Kúsi: [Úgy] legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik teellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad! |
33. | És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: [Szerelmes] fiam, Absolon! [Édes] fiam, [édes] fiam, Absolon! Bár én haltam volna meg tehelyetted, Absolon, [édes] fiam, [szerelmes] fiam! |